És némi pótolni való (programok, amelyekről a rohanás miatt megfeledkeztünk értesítést adni):
Március 27-én a Rohamban olvastunk fel. (Fehér Renátó, Gucsa Magdolna, Kemény Lili és Zilahi Anna)
Április 12-én Fehér Renátóval beszélgetett Dobszay Balázs a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Hallgatói Tagozatának szervezésében. Beszámoló például itt és itt.
A XVIII. JAK-Tanulmányi Napok keretében Zilahi Anna és Fehér Renátó olvasott fel Pécsett.
Nem tudhatom. A kreol nő mosogat. Tél van. Nem tudhatom, hogy másnak. A kreol nő, akinek fém van a köldökébe tűzve áll a konyhapult előtt és kávét főz. Az ablak alól befűt a hideg. Kinn pontos napsütés. Fél éve, hogy a kreol nővel laksz, akinek fém van, fém van a köldökébe tűzve és a szaga friss citrom, az íze datolya. Ezt hívod otthonnak. A magas ablakokat. A színes falakat. A széles ágyat. A kutyát, ami fehér. Nem tudhatom.
Eszedbe jut a nyár, ami nem juthatna eszedbe. A diófák, a keserű íz, szülészek és gyerekorvosok. Eszedbe jut, ami nem juthatna eszedbe. Aztán anyád és húgod. Hétköznap délutánok. öblítő szagú óvodák. Pasztellkréták, ecsetek. Nem tudhatom, hogy másnak. Tanárnők, tanárok, padtársak, egy félelmetes épület termei. Apád, ahogy dolgozni megy, csontpor szagú kabátja, fekete táskája. Nem tudhatom. Az a lila fa a sarkon, egy utca, ahol tíz évet éltél. Háromszor visszanézel még mindig. A terasz, ahonnan anyád integetett. A muskátlik. Nem tudhatom. De nincs műszer. Aztán kocsmák, szeszek, keserű dohánylevelek jutnak eszedbe. Nők, akikben hittél. Mellek. Szűk ölek. Ízek. Egy folyó és a partja. Aztán újra az utca, a megálló. Villamosok, vágányok. Nagyapád és a kutyája. Nem tudhatom, másnak. Templomok, a római, a zsidó, a kálvinista. Másnak e tájék. Egy baleset és sok isten. Egy korház. Jódszag. Kötéscsere. Nekem szülőhazám. Helyettes tévedések. Kezek szorítása. Árnyékok. Igazi bűnök. A nap, ami csak itt tud úgy lemenni és itt tud úgy feljönni. Csak itt, sehol máshol.
Eszedbe jut egy fotó a faladon. Egy költő. Egy feleség. Ugyanaz a város. Aztán egy háború, amiről te már semmit nem tudhatsz. Hogy ott embereket öltek. Emberek árultak el embereket. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. Aztán egy új tavasz, vagy még éppen tél. Egy szürke délután, egy árva péntek. Álltál ott a nagy fa alatt. Emlékszel a kálvinisták templománál ki volt festve a szemhéja. És mint a nagy fa törzse, mint a kéregvonalak, gyűrűztek szemében napok, évek. A kálvinisták templománál csecsemőket keresztelni vittek. Itthon vagyok. Az újra tavasz. Aztán az újra nyár. Félig költözés. A kreol nő, aki fémet tűzött a köldökébe, és szaga citrom, íze datolya.
(Reismann: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, 1937; Molnár Ferenc Liliom c. darabjából, Liliomnak és Juliskának öltözve)
És nem mondhatod, hogy a vágány, csak vágány, hogy a diófa csak diófa, hogy a félelmetes épület, csak félelmetes épület, hogy a folyó csak folyó, hogy a nők csak nők, hogy a templomok, a római, a zsidó, a kálvinista csak templomok, hogy az a fotó csak fotó. Ezt nem mondhatod.
Valami ilyesmi jutott eszembe. De nincs műszer. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Ülsz az ablaknál. A kreol nő, akinek fém van a köldökébe tűzve áll a konyhapult előtt és kávét főz. Kint tél van és beborul. Az öléhez nyúlsz, a felsőd belekap a fémbe. Érzed, ahogy lüktet az ér a méhe felett, árva péntek eszedbe jut, a kálvinisták templománál, szemben csecsemőket keresztelni visznek.
Irina keze valahogy olyan szűzies volt. Akár egy középkori atlasz: fehér, befejezetlenül fehér.
A szürke szélben szálló újságpapír kliséje. A felhőkarcolónak csúfolt, félhomályban összeboruló betontákolmányok, a nap végén elégetett szemétkupacok orrfacsaró bűze és az elvágott vezetékek romantikája – sokáig kellett várnia, mire rátalált erre a helyre. Maga sem tudta, miért, de itt biztonságban érezte magát. Talán mert túl messze volt minden eddigitől, talán mert ebből a városból kitiltották a rendőrséget, talán, mert itt senki nem kérdezte, hogy honnan jött.
A tenger felől hetente egyszer, mintegy parancsszóra csontig hatoló hideg érkezik – ez egy időre elnyomja a város kártékony gőzeit. Ilyenkor nem mer kimenni a partra: még mindig attól fél, hogy meglátják. Arcára, erre a gyűrött, foltos térképre egy ideje gyanakvó, óvatos kifejezés költözött. Igyekszik parancsolni a szemének, tekintete mégis riadtan szökik ablakról ablakra, éjszakánként mellére vetített célkereszttel álmodik.
Nemrég elhatározták, hogy felvezetik a házak közé a tengervizet. Most félig megásott csatornákban áll és párolog az, amit soha nem lett volna szabad geometriai formákba kényszeríteni – a csatornapartra erőltetett szomorúfüzek árnyéka zöldes csíkot hagy a járdán, senki nem tudja letörölni. Azok a fűzfák, amikhez ő szokva van, semmiféle nyomot nem hagynak, legfeljebb az orrban, a tüdőben, a szívben. Még emlékszik azokra a falusi fűzfákra, hogyan vetettek árnyékot azon a reggelen is a kisszoba falán, milyen keservesen igyekezett a hűvös levelekbe törölni a kezét – ma már tudja, hogy a természet nem falaz az ilyesmihez. Ha akkor gyorsabban kapcsol és hamarabb hagyja el a falut, azok az utcavégi alakok talán sosem látják meg, talán sosem kötik össze Irina halálát az ő távozásával. A falu csak egy szerencsétlen véletlen volt, tudja magáról, hogy akárhol találkozott is volna a nővel, ugyanez lett volna a vége. Szórakozottan maga elé tartja a kezét, de a tenyérvonásokban meggyűlt feketeségen kívül más kivetnivalót nem talál rajta, zsebre dugja, továbbhalad.
(Robert & Shana
ParkeHarrison: Low Tide)
Ha a település csak az emberi tettek színhelye, akkor a térkép lista eddigi életéről. Nem szerette, ha olvasnak az arcáról, ezért egy ideje már nem is találkozott senkivel. Talán azért sem, mert mindig elkotródtak azokról az utcasarkokról, amerre járt. Ha a település csak tetthely, akkor ez a város most tabula rasa – és tesz róla, hogy az is maradjon örökre. Az eseménytelenségbe menekvés felfogható vezeklésként is, de ha jobban belegondol, mégiscsak inkább a félsz vezérli. Ez pedig önzés, mint ahogy maga a város is az.
Azon a napon, amikor a felvezetett tengervíz először bugyborékolt át poshadtan az albérlet küszöbén, mégiscsak megkeresték a városházáról. Felajánlották a szabad távozást, és valami érthetetlen jutalomról beszéltek, szemmel láthatóan zavarban voltak. Irina jutott eszébe, és az, hogy amikor az első álmatlan éjszakán vizsgálták, hogy vajon mi baja lehet az újszülöttnek, azt kérdezte a nőtől: „De hát miért sír ennyire?” „Mert még emlékszik.” – válaszolta Irina, és fehér keze egyetlen simításával új térképet rajzolt a férfi homlokára.
Csak az új érdekes, és a távoli. El kellett költöznöm ahhoz, hogy megszeressem a helyet, ahol élek. Egyáltalán, hogy észrevegyem, ami húsz éven át szinte kiszúrta a szemem. Az otthonos dolgok nem a megismerés tárgyai, éppen közelségük miatt láthatatlanok, akár a kontaktlencse.
Háromszor három csendes utca. A párhuzamosak híres felfedezők: Benyovszky Móric, Reguly Antal es Bíró Lajos, a keresztutcák pedig az elektromossághoz kötődnek: Delej, Villám és Bláthy Ottó. Csupa kertes ház, sehogy sem illik a nyolcadik kerületbe, a nyomornegyed és a lepukkant GANZ gépgyár közé. És mint egy faluban, csupa hóbortos öreg, akiknek elnézi az ember, ha visszapillantó tükröt szerelnek az ablakpárkányra. Befordulok az Elnök utcából, és hirtelen valami szúrni kezdi a homlokomat. Felpillantok: groteszk módon kiragadott részlet, szemöldöktől szájszögletig bekeretezett arc egy téglalapnyi domború üvegen. Egyetlen pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán eltűnik.
Ezek a szellemarcok még látták a Tisztviselőtelepet egyik fénykorában, a két háború között. Akkor még tényleg szinte falu volt, mindenki ismert mindenkit. Rengeteg fiatal család, akik nem jelölték kerítéssel a telekhatárt, így a gyerekek együtt játszhattak az akár fél háztömbnyi, összefüggő kertekben. És ami még a kertvárosi élethez dukál: saját templom, saját iskola, saját gimnázium.
Ezek közül az első kettő ma is létezik, persze az iskolába már az egész kerületből járnak. És ez az oka annak, hogy nem vagyok igazi pesti: 14 éves korom előtt buszra is alig szálltam. Egy utcára volt a templom, két háztömbnyire az iskola és a bolt. Néhai nagyapám húga is a mi házunkban lakott, övé volt a földszint, miénk a tetőtér. Nyolcvan felé járt, és magának való volt, mégsem szerelt visszapillantót az ablakára. Csak ünnepekkor jön fel, vagy szólni, ha elromlott valami. A három legjobb barátom közül kettő telepi volt, a harmadik meg a Telep határát jelentő úttest túloldalán, a GANZ-kolónia hatalmas bárházában lakott, ahol régen a gyár munkásai éltek. De „lélekben” ő is hozzánk tartozott: harmadikban megeskettük, hogy ha háború törne ki a Telep és a Kolónia között, a mi oldalunkra áll. Cserébe maradhatott a barátunk, és megígértük, hogy a végső győzelem kivívása után a családjáé lesz a mostani Plébánia. Nem szerettük a papot, mert pofozkodott, ezért úgy gondoltuk, az volna a méltó és igazságos, ha nem élné túl a háborút.
Hogy az igazi Pest nem ez, hanem a Körút, a Deák tér és a Duna-part, egy egészen másik világ, arra csak a gimnázium alatt jöttem rá. Onnantól fogva, amíg egyáltalan valahová, a Belvárosi templomba jártam misére. Lenyűgözött az a szinte keresett ordenáréság, hogy az Erzsébet hidat direkt úgy építették, hogy szinte súrolja a templom oldalát. Nyílt provokáció, gondoltam, végre valami olyasmi, amiért tányleg kijárna egy istenes pofon. Aztán egy éve be is költöztem a Belvárosba, a nyolckerből a hétbe. Szenvedélyesen kutattam az új környék történetét, belógtam a bérházak udvarára, lestem a nyitva felejtett kapukat, idegen lépcsőházakat másztam meg, és fotóztam. Gozsdu Manó román ügyvéd volt, a Király utca pedig eredetileg Englischer König Gasse, aztán 1820-tól Drei König Gasse, de ez nem a Háromkirályok, hanem az osztrák császár, a porosz király és az orosz cár, utalva az 1814-es bécsi kongresszusra.
Haza a Telepre csak hétvégente járok. Egy alkalommal, amikor éppen azt mesélem, hogy láttam a gettó falának egyetlen megmaradt darabját (két félkarélyos bérház közös udvarát vágja ketté), néhai nagyapám húga is éppen ott van. Azért jött fel, hogy letekerjük neki a szódásszifon tetejét. – Apám is járt egyszer a gettóban, negyvenötben – mondja. – Valamilyen iparos ismerősét látogatta meg. Sírva jött haza. Hirtelen jön a felismerés, belémrobban, akár a szódapatron a szifonba, hogy semmit sem tudok róla, se néhai nagyapám húgáról, se a dédapámról. Hogy itt nőttem fel, és sose kérdeztem. Csak az az érdekes, ami új vagy távoli.
Ettől fogva minden hétvégén beszélgetünk. Ebéd után mindig az ágyban hallgatja a rádiót, odahúzom a fotelt, és kérdezek. Fölöttünk a falon portré, őt ábrázolja, csúnyácska kislány, rövid hajjal, a kezében maci. Az utolsó tanú Atlantiszról, alig pár hónapig faggathatom, rajzolhatom a családfát – a még kilencven éves korában is szinte agilis testre hirtelen rázúdul az öregség, és két hét alatt magá alá temeti.
A város szélén, az Orczy-kert mellett fekvő területetet 1885-ben parcelláztatta fel a Házépítő Tisztviselők Egyesülete, és az akkor még a tizedik kerülethez tartozó Tisztviselőtelep nagy része három év alatt be is épült. Ükapám, a nyomdász Szilvay György 1908-ban költözött ide, négy évvel azelőtt, hogy Babits Mihály lakást bérelt volna két utcával arrébb, a Szabóky (a mai Bíró Lajos) utca 54-ben. Babits a Telep gimnáziumában tanított, ebben a lakásban élt a világháború első két éve alatt, és itt fordította le a dantei Purgatórium nagyrészét. Nem tudom, tudott-e róla, de az első teljes magyar Isteni színjáték, Szász Károlyé is jórészt ebben az utcában készült: egy sarokkal arrébb, a Szabóky utca 30-ban, majdnem két évtizeddel korábban.
Dédapám a húszas években jött ide: hadviselt, bibliofil negyvenes, egy nála tizenegy évvel fiatalabb, bigottan vallásos nővel, aki két gyereket szült neki. Az akkor még csak földszintes házat négyen lakták, az apa kortárs festményeket vásárolt, Vaszaryt, Klie-t, Berény Róbertet. Az erőteljességet szerette, az élénk színeket, és nem csak a festészetben: rajongott Wagnerért és Beethovenért, ronggyá olvasta a nála csak két évvel öregebb Adyt. Zongorát hozatott Bécsből, és könyveket, a felesége pedig üvöltött vele, hogy helyette is ő takarékoskodik. Ha Istenben nem is, a nemzetben eleinte egyenlő intenzitással hittek, és remélték, hogy a ’20-ban kívül maradt tátrai nyaralót, dédanyám nyarainak örök helyszínét sikerül valahogy visszaszerezni. A gyerekek, vagyis nagyapám és a húga a Horthy-korszakban járták végig az iskolákat, meggyőződésesek voltak, talán egész életükben. Nagyapám öreg korára gyakran zsidózott is, a húga viszont sosem. Csak ő volt otthon ’45-ben, azon a januári délutánon, amikor dédapám, ez a frontot járt, közel hetvenéves férfi hazajött a gettóból, és zokogott, mint egy gyerek.
(…)
*
Babits Mihály Haza a Telepre című verse itt olvasható.
A fénykép: Bíró Lajos utca 54., Babits egykori lakása. Se ezen, se Szász Károly egykori házán nincs emléktábla. Szilvay Mária portréja K. Róna Klára alkotása.
Kozmopolita vagyok – a vitrin olvasatlan könyveinek szenvedélyes rajongója. Pillanatnyilag beláthatatlan, mennyi ideig leszek még itt, annak ellenére, hogy pontosan tudom órára, percre, másodpercre. Állok egy favorizált város legzsúfoltabb pontján és semmi közöm hozzá, pedig görcsösen akarnám. A nyelvet alig beszélem, csak elgyönyörködöm benne, könyvet is veszek az első bouquinistnél. Les mots. Szépnek tűnnek benne a szavak.
Néhány üveg bor után mindez feldereng, egy másik városban, ahol ragaszkodom ahhoz, hogy ami természetesen ragadt rám, fenntartsam. A tengerentúlon francia sajtok után kutatok és végtelen összpontosítással, hogy el ne felejtsem, mindent szívélyesen megköszönök. „Merszih“ helyett „köszih“. A bort tölti, és azt mondja, nem csodálkozik, hogy nem szolgáltak ki, a korosítást szolgáló sminkemben tényleg inkább úgy nézek ki, mint egy tizennégy éves kurva. Rögtön megkedvelem.
Pedig felnőttem és mindenkinek tudnia kéne, hogy enyém a világ. Ezt a mindenkit hagytam otthon, és folyamatosan fogalmazom neki, hogy amit átélek, mennyire különleges. Hogy végigbőgtem a Ground Zerot, és amikor felfogtam, hogy voltak, akik hónapokig éltek anélkül, hogy kimozdultak volna a WTC-együttesből, a Kárpát-medence jutott eszembe. Hogy ennél még egy depressziós téli reggel is jobb az Astorián, mert az legalább pátoszmentes és mert titokban nyomasztani kezd, a külhoni patriotizmus tán csak a honvágy vádirata.
Áthat a fényszennyezés, az a bizonyos Times Square-röntgen, ami igazából egy időgép, mert minden egyes pillanatban arra gondolok, ezt majd úgyis elmesélem. Jazz-koncert a MOMÁ-ban, esküszöm, ezt sem hagyom ki. Aztán nem hallgat rám senki, ahogy a zenére én is csak gépiesen bólogatok. Elhaladnak mellettem a szavak: 5th ave, szabadságszobor, strawberry fields. Empájör, krájszler, fletájron. Olvasatlan könyvek szimpatikus címei: mind imperatívusz, a telítettség után szükségszerűen lepattan.
(André Kertész)
Ott ül, aki voltam, és még csak nem is sejti, hogy a világpolgárság magányossága mélyebben domesztikál, mint maga a megszokás. Ül a Défense fenyegetően hideg geometriájában és pacalt kíván, pedig ekkor még vegetáriánus. Lám-lám, a vágy, úgy tűnik, nem megtéveszthető. A halántékba szögként fúródik a másnap, és már annyira kiéhezett, hogy hazatérve talán nem is válogatna, hogy mit egyen, és az is mindegy, ki főzi meg.
– elveszett kommentár a kilencszázkilencvenes évek közepéről –
(A határszéli kisvárosban,Szent György-napján a hegyőröket a napkelte a különböző dűlők szőlőiben találja, ahol „megszedik” a hajtásokat a vesszőkről. A Szőlő Jövésének Könyvébe 1740 óta szebbnél szebb ceruza-, tollrajzok, majd akvarellek örökítik meg a szőlő hajtásait.)
Öt-hat éves lehettem, amikor a keresztapám először átvitt a sarki kocsmába, a Völgyibe (lévén, hogy a hely a Völgy utcában van, a névadás különösebb kreativitást nem feltételez, magyarázatra nem szorul). Több mint másfél évtized távlatából nem tudom, mi az, amire még én emlékszem, vagy amit családi legendákból ismerek; és mi az, amit már a képzeletem tesz hozzá ezekhez az alkalmakhoz, vétlenül. Mert azt tudom, amit szándékosan.
A döngölt padlójú, apró helyiségen mindig passogó félhomály ült (az épület – kívülről úgy tűnt – bármelyik pillanatban elaludhat), a két szemközti sarokig így – mintha – alig lehetett ellátni. A pultszekrény előtt karácsonyfaégő lógott, összecsavarodva egy színét vesztett, néhol megperzselődött szilveszteri szerpentinnel. Az alaparcok, a törzsvendégek olyanok voltak, amilyenekre ilyen bevezető után általában számítani lehet. Az egyikük féllábú, mankós, 45 év körüli férfi, a vécé melletti bal asztalnál, másikuk, szintén negyvenes, kopasz, az anyjával élő öreglegény, a vécétől jobbra. Régen barátok voltak, de jó ideje már csak együtt töltötték itt a napot. Lokálpatrióták, erős dohányosok. A pultban egy asszony, Tulaj anyja állt. Azt mesélték, Tulaj kapott néhány évet, mert már induláskor sikertelenül hangolta össze a bártulajdonosi és a maffiózói – csillogással, majd később fejlövéssel kecsegtető – életpályákat. Túl görcsösen akart rosszfiú lenni, miközben apró baleknak is érdemtelen volt.
Gyakran jártak be más vendégek is, a nem kötelező kellékek. Tompák voltak és lettek szelídek. Senki nem hangoskodott, nem volt mit elintézni a kocsma előtt, amúgy is szűk volt a járda, meg a lezáratlan biciklik is eldőltek, mint odabent a gazdáik is hamar, főleg a helyi bortól. A bejárattól jobbra állt a klasszikus, háromtárcsás, gyümölcsös játékautomata. Ha cseresznyét vagy szilvát pörgetett ki, az a pultban nem okozott nagyobb kihívást, de a dinnyét meg a citromot is gyorsan „átváltották” szeszre. Még csak nem is havi fizetéseket dobáltak be, csupán pár száz forintot, amit nagyrészt ugyanúgy elvesztettek, nyelt el a gép. De én sokszor szerencsét hoztam nekik. Úgy hívtak: a Szűz Kéz. Azt mondták, ez lesz az indián nevem. A hónom alá nyúlva felemeltek, hogy az aprót is én dobjam be, aztán csak nyomkodni kellett a gombot, ha szóltak. Akárhogy is lett a vége, keresztapámnak hosszúlépést fizettek, nekem meg Jaffát. Ahogy akkor én, szerintem ők sem tudták, hogy a Jaffa, nemcsak a narancsos üdítő, hanem egy izraeli város is, és hogy amikor – sokkal később – ez a termék már nincs forgalomban, a szó csupán jelző lesz, jól lezsidózni valamit.
A Völgyiben tanultam meg az Aranycsapatot is. Csakhogy Grosics előtt háromszor kellett kiáltani Lóránt Gyula, a középhátvéd nevét, mert ő ennek a határszéli kisvárosnak a fia és büszkesége. Aztán a „saját helyén” megint, hangosan. Végül Czibor után újra háromszor: Lóránt Gyula, Lóránt Gyula, Lóránt Gyula. A Völgyiben nem Puskás volt a sztár, nem is ő volt az Öcsi. A kopasz törzsvendég tudni vélte (Anyuka mondta), hogy az ő családfájuk a Lóránték aranyágától díszes. (Persze ezekben a világvégi kocsmákban mindig akad valaki, akinek van egy világhírű közeli rokona.) A féllábú erre mindig rávágta, hogy az ő őse Jurisics Miklós 700 törökverő jobbágya között harcolt; hogy az ő családja azóta (mikor is volt?) már biztosan itt él, mégis egy gyütmentet választottak polgármesterré.
A Völgyi garantáltan olyan hely lehetett, hogy reggel korán, hatkor már kinyitott (állítólag a Tulaj anyja ötkor felébredt, télen be is engedett bárkit a melegébe, ha kinn havazott), de este kilenckor zárt – addigra mindenki eltette magát annyira, hogy hamar el tudjon aludni. A kopasz meg a féllábú többször kérték a Tulaj anyját, hogy elfeküdhessenek hátul, a fáskamrában, ami raktárként üzemelt. Egyikük a Szabó-hegyen, a másik egy kis előfaluban, Sobakon lakott. Beszélik, hogy ők ketten, akkor, a kilencvenes évek közepének egyik évében, augusztus végétől Mindenszentekig – anélkül, hogy egy kortyot is elittak volna a készletekből illetéktelenül – tényleg a Völgyi udvarán laktak. De ezt én sosem akartam elhinni.
A keresztapám, aki ’99 áprilisában – 42 évesen – egy este besárgult és két nap alatt meghalt, előtte a Ferrosütnél dolgozott fuvarosként. Abban az időben minden reggel, ha maradt fölös az áruból, odagurult a Völgyinél a kerítéshez és beadta a zsömlét, a kiflit a két remetének. Ezeknek annyi a szerencséjük – mondaná ő, de mondom én helyette –, hogy idekerültek, ideszülettek. Nem hiába adják folyton a hálát – a maguk módján – a Jézus Szíve előtt (tudniillik a templom). Itt meg lehet, meg tudnak maradni: Völgyi, fáskamra, nyerőgép, hazai olaszrizling. Itt elbújhatnak az életük elől, mert akik közel vannak, azok elnéző, irgalmas ismerősök. Ahol van búvóhely, ott kevés az idegen. Itt a szaguk mellé legalább nevük is lehet: ők a kopasz Bébé, meg a féllábú Medve. A munkanélküli és a rokkant nyugdíjas. Lokálpatrióták, erős dohányosok. Nem úgy, mint – biztos – fönn lenne. Mondjuk Pesten (bár ők a Balatonnál se voltak gyerekkoruk óta). Ott az ilyen szerencsétlenek aludhatnak kétszáz másvalakivel pincétől padlásig, hogy aztán pár óra után a poloskák zavarják fel őket: az életre ébredés rettenete. Ihatják a kannásbort, azt a halálos mérget, ami előhozza a démonokat. Ereszthetik – arrafelé úgy mondják – a levüket az utcán, közfelháborodásra. Ott nincs ám mérlegelés: aki büdös, az bűnöző. És utána aztán már hiába volt valaha valakinek jó kolléga, cimbora, férj. Apa, fiú.
"Cselekményes, mozgékony líra. Kevés szilárd, fundamentális pontja van
ennek a lírának, a viszonyítás mindig egy szabad, független,
hangsúlyozottan fiatal személyiség önkényessége. És ez nagyon jó. Nehogy
már húsz alatt tudjuk a tutit. Illetve tudjuk, mégiscsak tudjuk, tudják
ők, hanem ám abból a tutiból aztán folyamatosan másik tuti formálódik.
Idő van rá, lesz is. Mondom, cselekményes líra, ahol minden történik,
alakul. Valami szép ügymenet kezdődött el." (Darvasi László)
Kemény Lili Madaram című kötetének bemutatója a Hadik Kávéházban, 2011. november 28-án, hétfőn, 18h-kor. FB-event
Utoljára áprilisban volt frissítve a Körhinta. Pedig rengeteg minden történt azóta: felvettek minket a filmrendező szakra, elkezdtünk egy MA-t, bemutatkoztunk a Literán. Megjártuk Párizst, Szentpétervárt és Shanghait, három hete pedig felolvastunk Kemény István 50. születésnapján. És ami talán a legfontosabb: új kötetünk van, nem is egy! Lázár Bence András Rendszeres bonctana a Palimpszeszt és a prae.hu közös kiadásában jelent meg, és hamarosan a Magvető gondozásában kijön Kemény Lili első könyve is, a Madaram. Úgy tűnik, sokan közülünk már réges-régen „kinőtték” a Körhintát, másoknak pedig végleg más irányt vett az élete. Így hát abban, hogy április óta nem frissítettünk, nincsen semmi szomorú, hiszen a Körhinta már elérte azt, amiért 2008-ban létrehoztuk. Akkor azt szerettük volna, hogy első ízben megmérettethessünk az irodalmi nyilvánosság előtt; és ha abból indulunk ki, hogy április óta hol őszinte érdeklődéssel, hol őszinte rosszmájúsággal, de sokan kérdezték, hová lettünk – ez meg is történt.
Mivel azonban a „célt érés” esetünkben a „természetes halál” szinonimája, az pedig kellemetlen dolog, úgy döntöttünk, átgondoljuk a koncepciót, és előállunk valami újjal – ennek eredményét már látjátok is. A versblog mellett, ami persze továbbra is az oldal szerves része marad, mostantól kezdve minden szerdán Panasznapot tartunk: egyikünk témát választ, és arról vagy ahhoz kapcsolódva ír valamit, majd a következő szerdán valaki más ír, ugyanabban a témában. Ha elfogyunk, új témát kezdünk – így minden héten lesz új szöveg, és időről-időre összeáll egy-egy szubjektív tabló, valamiről. Elsőként településekről lesz szó – Magdi szövegét eggyel lejjebb olvashatjátok.
